VII

– Azt kellene elhinnünk, hogy csak mert egy vámpír kezétől haltál meg, fajtája minden tagján bosszút akarsz állni? – kérdezte Romeo. A fazon nem sokat beszélt, de a lényegre tört, amikor kinyitotta a lepénylesőjét.

– Többé-kevésbé. – Carpenter az ablakoknak dőlt.

– Ezzel kapcsolatban van egy kérdésem – mondta Parker. – Azt állítod, egy vámpír ölt meg, mert köptél? Azt mondod, vannak vámpírok a maffiában?

Carpenter pillantása, amit Parkerre vetett, hűvös és sötét volt, mint az űr.

– ...Igen, gondolom, úgyis mondhatjuk, hogy vannak vérszopók a Szindikátusban. Az előtt az éjszaka előtt nem tűntek fel nekem, de a családok biztos, hogy üzletelnek velük. Azt, hogy tudják-e, valójában mik azok a dolgok, nem tudom. De van egy-két nagyon elkúrt fazon a szervezetben. Lefogadom, legtöbbjük le sem szarná.

– Várj – mondta Parker, mert látszott, hogy Carpenter folytatni akarja. – Még valami nem illik a képbe. Azt mondtad, az egész akkor történt, miután Caponét kiengedték a börtönből? Mikor is volt az? 1939-ben? Nem azt mondta nekünk Lupe, hogy úgy öt évvel az előtt purcantál ki?

Carpentert meglepte, hogy beszéltek azzal a taxis csajjal. Először őt akarta a tervéhez felhasználni, de az utolsó találkozásuk nyugtalanná tette vele kapcsolatban. Több bizalma volt ehhez a csapathoz.

– Én azt mondtam el, ami történt, haver. Honnan a fenéből tudjam, ki mit mondott nektek? Lehet, hogy eltévesztette az évet.

Parker a fejét ingatta, biztos volt benne, hogy most talált valamit.

– Nem veszem be. Ugyan már. Te vagy Capone ellen a főbizonyíték, és csak egy lábjegyzet jut neked a The Chicago Maffiában? Azt akarod velünk elhitetni, hogy valami nagymenő bérgyilkos vagy, akit Capone személyesen akart kinyíratni – és pont egy vámpír segítségével? Ez meg mi a szart jelentsen?

– Figyelj, haver – válaszolta Carpenter, ujjain számolva a pontokat –, először a zsaruk azt akarták, hogy köpjek. Semmit sem mondtam nekik, és semmijük nem volt ellenem. Az érinthetetlenek mindenről hallgattak. Azok a kurva cserkészek semmit sem hallhattak belőle, úgyhogy senki sem tudta, aki leírhatta volna. Biztos vagyok benne, mást is helyeztek nyomás alá, mégsem ismered a sztorijukat. Azzal a kevéssel úgysem mentek semmire, szóval ki nem szarja le?

– Másodszor Capone folyton rendelt gyilkosságokat. Legtöbb esetben még a Szindikátus nagykutyái is összegyűltek, hogy beleegyezzenek. Üzlet volt; nem lehetett csak úgy, valami dühös hadnaggyal kinyíratni valakit. És nem tudom, tudta-e, hogy akit kiküldött, vérszopó volt. Feltehetőleg, mert Johnny tudta. De ez még semmit nem jelent. Egy örökkévalóság óta dolgoznak az élőkkel.

Visszahajtotta a mutatóujját, fricskát mutatva Parker felé.

– És harmadszor – A „Harmadszor” az, hogy nem számít. Nem azért hoztalak ide benneteket, hogy azon vitázzunk, miért nem lettem valami nagy név a történelemkönyvben.

– A vámpírral kapcsolatban – vetette közbe Jake. – Elgondolkodtató, hogy miért nem azt az egyet vadászod le, amelyik megölt? Miért nyilvánítod vadnak mindet?

– Jézusom! Ti és a kérdéseitek! Rendben. Legyen. Részben azért, mert sosem jöttem rá, ki volt az. Van bármi fogalmatok arról, milyen a másik oldalon? – intett a szabad kezével. – Fenébe, a túlvilág, az árnyékföldek... ahogy csak nevezed. Istenverte zűrzavar. Bizonyos részei olyanok, mint a való világban élni, más részei viszont akár egy tornádó által felkavart rémálom. És el van választva ettől a... világtól, valóságtól, akármitől. Úgyhogy ezzel a sok kavarással még a saját seggedet is nehéz megtalálni, hát még lenyomozni valaki mást. Persze megtettem, amit tudtam, amíg a másik oldalon voltam; honnan tudnám, amit tudok a szokásaikról? De ez nem segített egy bizonyos vérszopó megkeresésében. És nem olyan volt, mintha egyszerűen csak megkérdezhettem volna valakit, miután visszatértem. – Ez nem volt teljesen így, de erről nem kellett tudniuk. És semmi sem volt a hatalmas kamuhoz, amit majd vázolni akart nekik. – De ez csak egy része a dolognak. Ő csak egy a sokból, és a többiek ugyanazt csinálják, mint amit velem tett. Szörnyek, és végezni kell velük.

– Magad nem ebbe a csoportba sorolod? – kérdezte Dean. Inkább volt vád, tulajdonképpen.

Carpenter felnevetett, durva, recés hangon.

– Dehogynem! Nézz csak rám! – Oldalra emelte a karjait, a kereszten lógó Jézus laza kifigurázásaként. Nem gondolkodott, és látta, ahogy Thea szeme összeszűkül a villámgyors mozdulat láttán. Erre figyelni kell. Csak lassan. Emberien. – Mint mondtam korábban, nem várok különleges elbírálást. Tudom, mi vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy körbe-körbe rohangálok, belsőségeket rágcsálva és vért szívogatva, mint a többiek.

– Nem tudom. Egy szörnyvadász, aki maga is élőholt? – Dean a barátaira nézett. – Elég légből kapottnak tűnik.

– Tényleg? De általánosságban semmi bajotok nincs azzal, hogy léteznek... hogy is hívta a hölgybarátod? „Förmedvényeknek”? – vágott vissza Carpenter.

Ez elgondolkodtatta őket rendesen.

Kisvártatva Jake kérdezett:

– Na és, dolgoztál már korábban is vadászokkal? Hogy jutottál be a hunter-netre, hogy elhints pár információmorzsát?

– Végig egyedül voltam, kölyök. Arra a… hogy is nevezted… hálózatra, sokkal könnyebb volt bejutni, mint hinnéd. Azt hittem, segít, de ahogy azok a fazonok folyton nyafognak, nem is bánom, hogy kirúgtak. És miután a kurva meghalt, és én itt maradtam, nem sok értelmét láttam visszamenni oda. Azok az emberek folyton csak veszekednek egymással.

– Akkor be akartál szállni a vadászatba – jegyezte meg Jake. – De ha azt feladtad, most miért vetted fel velünk a kapcsolatot?

Végre. Ott voltak. Carpenter nem volt benne biztos, hogy erre tudja terelni a dolgokat.

– Figyellek benneteket egy ideje. Ti vagytok a legjobb dobásom arra, hogy végezzetek valamivel, ami nekem túl nagy falat, még akkor is, ha csak béna amatőrök vagytok.

– Hű, ez aztán a módszer a kérlelésre – grimaszolt Thea.

Carpenter előrehajolt, tenyerét az asztalon nyugtatva, megfelelő komolyságot kölcsönözve szavainak.

– Tudjátok, hogy minden köpésnyire hozzám hasonlók mászkálnak, igaz? Az egyik dolog, amire akkor jutottam, amikor korábban kutattam az volt, hogy nem mindig voltak ennyien.

Dean bólintott.

– Ezért vagyunk itt. Az igazság hírnökei vagyunk, és az Ő nevében szorítjuk vissza a sötétséget.

Carpenter ezt elengedte a füle mellett.

– Elgondolkodtatok már azon, honnan jön ez a sötétség? Még nem jöttem rá teljesen. De találtam egy helyet, ahol lehet egykét válasz. – Az arckifejezésükre nézve látta, hogy megfogta őket. Volt még kétely és bizalmatlanság, de ahhoz képest, hogy fél órája ki akarták lyuggatni, egész jól csinálta, amit csinált.

– Van egy hely a Lincoln park mellett. Valami templom – Ehnaton templomának hívják. Sok élő embert láttam már bemenni, de nem láttam őket kijönni. De néhányszor olyan embereket láttam viszont vérszopóként vagy hozzám hasonlóként, aki korábban bement oda.

– Te... úgy gondolod, átalakítják őket? Élőholtakká? – kérdezte Jake. A kölyök szeme úgy tűnt, mint ami ki akar potyogni a fejéből.

– A fenébe is, honnan tudhatnám? Még azt sem tudom, én miért járok. – Carpenter felegyenesedett, és visszahajtotta a mandzsettáját. Mindig is nagyon tüchtig volt. A szívfacsaró éjjel, amikor halálra kínozták a húsüzem bűzében a maradványok között, teljes értékű fóbiát csinált ebből. A múltkori éjjel után, amikor a zombikkal volt dolga, elégette az összes ruháját, és egy órán át sikálta a hideg bőrét, nehogy a vér legkisebb nyoma ott maradjon. – De valami zajlik ott. De nem tudtam bejutni. Van ott valami erő. Valami hatalmas, amin nem tudok egyedül átjutni. Ezért van rátok szükségem, gyerekek.

– Arra akarsz minket megkérni, hogy segítsünk neked betörni egy templomba, és végezni egy csomó förmedvénnyel? – Kérdezte Thea. A hangsúlya vádló volt, de egy kicsit meglepettnek tűnt.

– Hé, nem szeretek segítséget kérni. És szeretnék annyi időt adni nektek, amennyit csak lehet, hogy ellenőrizzétek a helyet. Az a baj, hogy mintha készülnének valami nagy dologra. Nemrég egy csapat törölközőfejű jelent meg ott, és minden órában jönnek-mennek. Nem ez a szokásos; valamire készülnek.

– Azt mondod, vannak ott normális, élő emberek is – mondta Jake. – Nem érdekel minket kommandós rajtaütés, ahol ártatlan emberek halnak meg.

Carpenter megvonta a vállát, kifelé fordítva a tenyereit, mutatva, nincs rejtegetnivalója.

– Az élők nem az én asztalom. Én csak be akarok jutni oda, és megakadályozni, hogy még több hozzám hasonló lényt teremtsenek.

A vadászok összenéztek. Tudta, mire gondoltak, de egyikük sem akarta kimondani. A nő végül rászánta magát.

– Nézd, ezt még át kell beszélnünk. Csak a biztonság kedvéért, utánanézni, nehogy átverj minket.

– Nézzétek csak; majd meglátjátok. – Carpenter kikerülte az asztalt, és átnyújtott Theának egy névjegykártyát, ami egy tízjegyű számtól eltekintve teljesen üres volt. – Hívjatok, ha döntöttetek. De ne tartson túl sokáig. Attól félek, néhány hétnél nincs már több időnk addig, amíg be nem fejezik, amit terveztek.

Nyilvánvaló volt, hogy azon vacilláltak, még többet kérdezzenek, elfussanak és beszéljenek, vagy támadjanak. Carpenter elnyomott egy mosolyt tudva, hogy biztos megőrül a szarjankó meg a kínai, ha elsétálnak, és itt hagyják élve. Carpenter jókedve elmúlt. Sosem „élve”; többet már nem. És ha a terve nem válik be, ezeknek a bolondoknak amúgy sem kell már sokáig aggódniuk miatta.

☥ ☥ ☥

Carpenter azonnal elment, ahogy a vendégei kicsoszogtak a bejáraton, zavartan gondolkodtak a fordulaton, amit amúgy is furcsa életük vett. Nem aggódott a .45-ös miatt, amit a szarjankó megtartott; a Lincolnban volt még egy pár. Carpenter kicsusszant a rejtett kijáraton, és a raktárépületek között fürgén az autójához sétált. A babakék Lincoln makulátlanul csillogott a hóbuckák között. Minden alkalommal lemosta az autót, miután visszatért vele valahonnan. Carpenter nem tudta elviselni a gondolatot, hogy hó, homok, szmog, úti só, vagy az Úr tudja mi más egye a kocsi fényezését.

Meghányta-vetette a dolgokat, ahogy a hótól síkos utakon a Dan Ryan Autópálya felé tartott, maximumra csavart fűtéssel abban a szánalmas reményben, hogy érez egy kis meleget.

Carpenter a visszatérését követő éveket azzal töltötte, hogy mindent egy terv szerint tett. A terv a bosszún alapult; olyan terv volt ez, amelyben ellenségei voltak a legkomolyabb erőforrásai. Egy terv, aminek a segítségével ott tudott maradni az élők világában. Majdnem minden, amit a vadászoknak elmondott, igaz volt. Még több részletet is elmondott nekik, mint amennyit akart, főleg a halálával kapcsolatban. Carpenter két okból maradt közel az egyenes megközelítéshez: Először, tudta, hogy ezeknek az embereknek különleges képességeik vannak, és nem lepődött volna meg, ha ebben benne lett volna a hazugság érzékelésének a képessége is. Másodszor, mindig jobb volt elhallgatáson és minősítésen keresztül hazudni, mint egyértelmű valótlanságokat állítani. Így vagy úgy, de annyival valószínűtlenebbé tette, hogy a szavak csapdájában végzi.

Végül is Carpentert nem érdekelte, mit gondoltak azok az emberek a motivációjáról, amíg a terve szerint cselekedtek. A terv szerint, amely arra a világra összpontosított, ami megformálta őt, az alvilágra, melyhez továbbra is tagadhatatlan kapcsolat fűzte. Nem a szellemvilághoz, hanem a bűnöző alvilághoz – a maffiához. Lehet, hogy kétszer olyan régóta volt halott, mint előtte élő, de a Szindikátus tette azzá, aki volt. A hat évtized a pokolban csak valami sokkal erősebbet gyúrt belőle. A maffia legalább annyira Dennis „The Carpenter” Maxwell része volt, mint a gyűlölet, ami mozgatta. És a közepében, létezésének magjában többféleképpen is, ott volt Annabelle Sforza.

Akkoriban Annabelle Maccioni volt. Olaszok és írek is dolgoztak a Szindikátusnak, természetesen, de az etnikai vonalakon átívelő házasság nem volt gyakori akkoriban. Azonban Carpenter mindig is olyan volt, aki feszegette a határokat. Ő és Annabelle tényleg szerették egymást. A keserűség ellenére eltökélte, hogy feleségül veszi. Sőt, a maffiahierarchiában innen-onnan összecsipegetett morzsákból arra a gondolatra jutott, hogy még emelné is az ázsióját. Vagy ha az övét nem is, a gyerekeiét mindenképpen. Lehetett persze kamu is; a maffiapolitika legnagyobb része az volt. De végül Carpenter és Annabelle nem törődtek vele, ki mit gondol. Fiatalok voltak, és szerelmesek, és semmi sem érinthette meg őket.

Addig nem, amíg el nem árulta őt.

Carpenter amennyire tudta, rajta tartotta a szemét Annabelle-en a fátyol másik oldaláról. Évekbe telt, mire annyira el tudta szakítani magát az árnyékföldek zűrzavarától, hogy átszakítsa a fátylat az élők világába. Addigra Annabelle hozzáment Johnnyhoz, és a Sforza család tagja lett, a chicagói alvilág csendes, de befolyásos családjáé. A külvilág számára úgy tűnt, a család egyike volt a számos államok közötti kereskedelemmel játszó családnak. És ez pontosan az volt, amit akartak. A média és kormány szeme máshol lebegett, így annyival is több szabad tere maradt a Sforzáknak.

Carpenter különleges szellem-szerepének köszönhetően másra. is rájött. A Sforzák sikereinek nagy része annak a teremtménynek volt köszönhető, aki őt is megölte. Carpenter sosem jött rá, ki volt a vámpír – név szerint, legalábbis. A legközelebb, ahova jutott az volt, hogy a vérszopó a jó öreg Vézna Johnny rokona volt. Carpenter rászokott, hogy a fazont „Vlad Sforzának” nevezze. Tudta, hogy a vezetéknév stimmel. A keresztnév pedig abban segített, hogy gondolatban megkülönböztesse a vámpír Sforzát az élőktől.

A vérszopót nehéz volt követni a túlvilágról; Carpenter legjobb tudásával is csak nagy vonalakban tudta megismerni a szokásait. És a fattyú meglépett Carpenter elől, pont mielőtt visszatért volna a sírból. Csak nemrégiben fedezte fel újra a nyomot, de be kellett fejeznie ezeknek a „szörnyvadászoknak” az alapozást, mielőtt elvarrhatta volna azt a szálat. Bár nem volt garancia arra, hogy az ötletét megvalósítják, Carpenter nem tehetett semmi mást, minthogy tovább győzködje őket. Ezért O’Hare felé tartott. Itt volt az ideje elbánni a vérszopó haverjával.

Azok az évek, melyet „Vlad” nyomon követésével töltött megmutatták Carpenternek a kötelékeket, amelyekhez a Sforzák befolyásának nagy része kötődött. A vámpír kuzinjuk egyike volt csak egy egész csoportnyi köcsögnek. Úgy tűnt, a maffiához csak érintőlegesen kapcsolódtak, de elég súlyos befolyásuk volt. Érdekesnek találta, hogy a felépítésük nem sokban különbözött. A vámpírok családokba tömörültek mackósokkal, fogdmegekkel, hadnagyokkal és főnökökkel. A színfalak mögött ügyködtek mindenben, amit el lehet képzelni – üzlet, politika, média. Nagyobb pályán játszottak, mint a Szindikátus, de még náluk is nagyobb titokban. Carpenter ennél nem tudott meg sokkal többet; a szervezet túl nagy volt, és túlságosan jó volt a titkolózásban, még a szellemek elől is. Tudott eleget azonban ahhoz, hogy lássa benne a fantáziát. Amikor visszatért a halandó világba, megfontolta, hogy felkeresi a vérszopókat, hátha ki tudnak dolgozni egy mindkét oldalnak előnyös megegyezést. A jövővel kapcsolatban inkább majd máskor aggódik. Most maradt a tervnél.

A terv Annabelle Sforza és fura „kuzinja” halálát kívánta – ők ketten voltak a leginkább felelősek a haláláért. De mielőtt meghaltak, azt akarta, szenvedjenek legalább annyit, mint ő.

Annabelle esetében ez azt jelentette, hogy elpusztítja az életet, amit azután épített, miután félredobta őt. Azt jelentette, hogy megöl mindenkit a családjában. Nemcsak a saját gyerekeit és az ő gyerekeiket, hanem mindenkit a közeli családjában – a testvéreit, a férjecskéje, Johnny testvéreit és az összes leszármazottjukat. Rászánta az időt, a legtöbbet balesetnek, öngyilkosságnak, hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnak, vagy balul elsült „üzleti megállapodásnak” tüntette fel. Hogy még nagyobb biztonságban legyen, itt-ott graffitit hagyott hátra, olyan jelekkel, amilyeneket a vadászok használtak. A beállítások sosem állták volna a komoly vizsgálat sarát, de ez nem is kellett. A zsaruk ugyanolyan korruptak voltak most is, mint régen a tilalom idején. A Maccioni családnak nem sok maffiakapcsolata volt Annabelle-en kívül, úgyhogy a soraikat ritkító halálok elég megrázóak voltak. A Sforzák persze rögtön gyanakodni kezdtek, de az elővigyázatosságuk mit sem ért Carpenterrel szemben. A halála után ráragadt képességek sokat segítettek neki. És nagyon jó érzés volt a kurva saját fiának, Peternek, mentális utasítást adni, hogy lője szét a saját agyát, ahelyett, hogy ugyanezt Carpenter tette volna meg.

Nem utolsó sorban azért hagyta meg a végére Petert, hogy rá és anyjára terelje a gyanút, ahogy a többiekkel végzett. Ahogy a kölyök a földben volt, Carpenter folytatta az unokákkal. A dédunokákat meghagyta... egyelőre. Carpenter nem fog holmi gyerekeket megölni; nem volt szörnyeteg, az istenfáját! Ezen felül, ha élnek, az segíthet itt tartani őt. Carpenter addig élhetett, amíg a chicagói Maccioni és Sforza családok utolsó sarja élt.

Annabelle lett volna az utolsó, legalábbis amíg Carpenter nem végzett volna a felnőttekkel. Meg kellett volna élnie az egészet, rájönni, hogy mi vár rá, de nem tehet ellene semmit. Ezelőtt meghalt azonban. A halála nem sokat változtatott az eredeti célján, de azért bántó volt.

Azóta eljutott arra a pontra, hogy egyetlen felnőtt élt már csak: Nicholas Sforza, a kurva unokája. Carpenter az apjához hasonlóan a végére hagyta. Valami történt azonban, amit azóta sem értett meg. Noszogatta Nickyt az apja módján, mert tetszett neki az ötlet, hogy legyen ő is öngyilkos, akár a papa. Carpenter az egészet a birtok kertjéből nézte végig. Jó hat méterre állt a sötétben, amikor Nicholas meghúzta a halántékához szorított pisztolyt. Látta, ahogy összeesik a fickó, és a sebből vér és agydarabok fröcsögtek. De az érzelmi kitörés, amit érzett, valahányszor egy Sforzát megölt, elmaradt. Az ablakhoz állva látta, ahogy a taknyos talpra áll, annak ellenére mozgott, hogy hiányzott a fél agya. Carpenter feldühödve berontott az ablakon át, készen, hogy kézzel végezze ki a kis szart.

A pólója nyakánál ragadta meg Nicholast, megbízható beretvája készen, hogy lemetssze vele a fejét. De az a valami, ami Sforza szemével nézett rá, nem Nicholas volt. Carpenter halállátása Nicholast mutatta a halála pillanatában, de valami mással, valami elképzelhetetlenül ősivel, ami köpenyként terült rá. Carpenternek lövése sem volt, hogy mi a fene lehet az, de a beretvája ugyanolyan könnyen vágott át húst, mint szellemet. Átkozott legyen, ha engedi, hogy valami megakadályozza a feladatában.

A meglepetés elég volt Carpenternek ahhoz, hogy egy pillanatig késlekedjen. Ez a pillanat elég volt a Nicholas Sforzát irányító jelenlétnek a cselekvésre. Carpenterének megfelelő erővel áthajította a testét a dolgozószoba kőfalán. Szerencsés dobás volt; mire Carpenter helyrejött a többszörös gerinctörésből, Nicholas Sforza eltűnt. Még a fejéből kilőtt darabkákat is összeszedte.

Carpenter még mindig nem tudta, mi történhetett. Arra gondolt, hogy véletlenül élőholtat csinált Nicholasból, bár sosem hallott róla, hogy ilyesmi lehetséges lett volna így. És ez nem magyarázta meg a másik jelenlétet, ami kötődni látszott hozzá. A rejtély folytatódott, amikor megtudta, hogy Nicholas nyomtalanul eltűnt. Az újságok írtak valamit egy furcsa támadásról a birtokon, a kis biztonságtechnikai cég eltűnt igazgatójáról, legutolsó a családot kísértő tragédiasorozatban, satöbbi.

Aztán hónapok múltán Carpenter megérezte Nicholas Sforzát Chicagóban. Annyira ráhangolódott szellemként töltött ideje alatt a családra, hogyha összpontosított, megérezte az esetleges életben maradt családtagokat a városban. Carpenter érezte, hogy Annabelle tizenkilenc dédunokájából még öt volt a városban, és tudta, meg tudja találni a többieket is, akik rokonokhoz lettek áthelyezve. Nicholas aurája leárnyékolta az összes többit. Vonzotta Carpentert, de érezte, hogy más volt, mint korábban. Valami megváltoztatta Nicholas Sforzát azon az éjjelen. Carpenter nem tudta, mi volt az, de ez nem állította meg abban, hogy befejezze, amit elkezdett.

Tovább tartott, mint Carpenter remélte, hogy megtalálja, hol is van Nicholas. Úgy tűnt, senkinek nem szólt arról, hogy visszatért. Carpenter végül megtalálta Ehnaton ortodox templomában.

Carpenter nem tudta, miért lógna egy jó katolikus valami kultusz templomában. Ez a rejtély elfelejtődött, amikor Carpenter az első és egyetlen pillantást vetette Nicholasra azóta a baljós éjszaka óta. Fizikailag nem volt rosszabb állapotban, a bal halántékától a haja vonaláig húzódó csúnya heget leszámítva. A halállátás valami sokkal meglepőbbet fedezett fel. Nicholas Sforza élt, és a lelke sosem látott erőt és életerőt sugárzott.

Carpenter játszott már akkor a halandó vadászokkal, és először azt hitte, Nicholas is közülük való lehet. De bár erős lelkük volt, csupán pislákoló gyertyák voltak Nicholas Sforza lelkének átható fényéhez képest.

További nyomozás kimutatta, hogy Nicholas Sforza nem volt kapcsolatban vadászokkal vagy a családjához kapcsolódó vámpírokkal. Sőt, kifejezetten ügyelt arra, hogy minél jobban kerülje a feltűnést, ideje nagy részében a templomban kuksolt. Carpenter érezte, amikor elhagyta, de sosem ért oda időben, hogy elkapja. Ugyanilyen érdekesek voltak a külföldiek. Egy tevezsoké banda volt, barna bőrű korcsok, mint az a Thea Ghandour. Úgy rohangáltak akörül a templom körül, mint hangyák a hangyaboly körül.

Carpenter kísértést érzett, hogy egyiküket elkapja némi tartalmas beszélgetés erejéig. Bár átlagos halandónak tűntek, mégis másképp döntött. Biztos volt benne, hogy ki tudna préselni valamennyi információt az egyikből, de Sforza túlságosan ismeretlen jellegű volt számára. Mi van, ha valahogy megérzi, hogy az egyik szolgájával szórakoztak? Carpenter jobbnak találta, ha a fazon továbbra is azt hiszi, titokban működik. Vagy legalábbis addig, amíg Carpenter le nem csapott.

Ez az, ahol ezek az önjelölt „szörnyvadászok” bejönnek a képbe. Lehet, hogy amatőrök, de rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyek bejuttatják Nicholas Sforzához.

Persze egyszerűbb lenne, ha csak rájuk parancsolhatna mentálisan, hogy tegyék meg. De pont azok a képességek, amelyek miatt szüksége volt rájuk, gyakorlatilag kizárták az ő befolyását is. Próbálta már irányítani a fajtájukat korábban. Működött, ha nem számítottak rá, de ha résen voltak, akkor esélytelen volt. Vegyük Thea emlékeit, a találkozásukról, amelyeket eltávolított. Nem hitte volna, hogy örökké tart, de remélte, legalább addig megmarad, amíg a melót el nem végzik. Tele voltak meglepetéssel ezek a vadászok. Majdnem annyira kíváncsivá tették, mint Nicholas Sforza. Olyannak tűntek, mint bármelyik másik halandó, de az aurájuk sosem látott élénkséggel bírt. Erő ragyogott bennük, de ez nem volt ahhoz a szellemi energiához fogható, mint amit a szellemekben, zombikban vagy vámpírokban látott.

Sokan gondolták úgy, mint az a buzi, Dean. Harcosok vagy hírnökök, vagy keresztes lovagok voltak – nem nagyon számított a név –, akiket arra választott ki egy magasabb erő, hogy a sötétség erőivel harcoljanak. Carpenter nem volt az a teológus alkat. Még azután, hogy egy század kétharmad részét halottként töltötte, sem volt véleménye az Isten meg az ördög fogalmával kapcsolatban. Ő született pragmatista volt. Kétségtelen volt, hogy kaptak valamilyen ajándékot, hogy leszedjék az olyanokat, mint ő. Carpenter nem lesz azonban új skalp az övükön. Ha jól kezelte a dolgot, a saját igaz ügyüknél fogva teszi őket a saját bosszújának az eszközévé.

☥ ☥ ☥

Maxwell Carpenter kinézett a Las Vegasba tartó 2606-os United Flight gép ablakán, és elgondolkodott, vajon mennyire élhetne túl egy zuhanást ilyen magasról. Testét érte már a múltban traumás sérülés. Az izomszakadások és a csonttörések úgy gyógyultak, mint a karikacsapás, még a lyukak is, amiket belelőttek vagy szúrtak, hasonlóan bezárultak. Ha valami kitépett egy darabot a húsából, az begyógyult, de betüremkedést hagyott. Az ilyen torzulások rosszul hatottak Carpenter esztétikai érzékenységére, de teljesen figyelmen kívül hagyta a sérülést, amíg a személyre szabott öltönyei elfedték. Általában az ilyen javítások sokat kivettek belőle, ideiglenesen meggyengítve spirituális erejét. Ezen felül meggyengítette a fogását magán a testen. Ha eléggé megverik, el tudta képzelni, hogy elveszítse uralmát a test fölött, és visszazuhanjon az árnyékföldek viharába. Ha egy mérföldről vagy még magasabbról lezuhanna, az valószínűleg örökre kicsinálná. Egy része kísértést érzett arra, hogy kipróbálja.

Kedélyesen elelmélkedett azon, hogy előveszi a .45-ösét a kézicsomagból, és csak a poén kedvéért lő egy lyukat az ablakba.

Aztán Carpenter eszébe jutott az az apró kis bonyodalom a reptéri biztonsággal. El tudta volna törölni a biztonsági ember emlékeit arról, hogy áthozott egy fegyvert a fémérzékelő kapun, de az erejét későbbre tartogatta. Emellett mindig egyszerűbb volt a dolgokat a hagyományos úton csinálni. Adott egy százast az egyik boynak, és kilátásba helyezett még ötszázat arra az esetre, ha „megtalálja” az „elveszett” csomagját a „Baltimore-ból jövő csatlakozó járatról”.

Carpenter megfelelően meglepettnek tűnt, amikor a boy odarohant a kapuhoz miközben az utolsó utasok is felszállingóztak, a kezében az „elveszett” csomag, a szemében pedig kapzsiság. Carpenter megkapta a csomagját, a boy kapott egy kis extra költőpénzt, és mindenki boldog volt.

Régebben abban a városban vett volna egy pár stukkert, ahová tartott. Las Vegast azonban nem nagyon ismerte, és egyszerűbb volt becsempészni a fegyvereket, mint ott egy fél éjszakát azzal tölteni, hogy kerít egy helyi dílert. Aztán ott volt az egyenes beretvája pár egyéb meglepetéssel együtt, amit még összekészített. Mindenesetre annak elégnek kell lennie a melóhoz.

Carpenter nem tervezte, hogy a szükségesnél hosszabb ideig marad Las Vegasban. Nem szeretett elmenni Chicagóból, és a vadászokat sem akarta sokáig felügyelet nélkül hagyni. Tudta, hogy azok a punkok tehetnek valamit szándékosan vagy véletlenül – bár inkább véletlenül –, amivel keresztbetesznek neki, ha nincs ott, hogy a helyes irányban tartsa őket.

Las Vegas fényei úgy csillogtak alatta, mint sok-sok csillogó ékszer az elhagyott éj fekete bársonya előtt. Először járt a bűn városában. Carpenter idejében a város még semmi nem volt, de meglepte, mekkora látványosság lett belőle. Az emberek kicsinyesek, kapzsik és elkeseredettek voltak. Ilyen volt az emberi természet. Las Vegas volt az elsőszámú tanúbizonysága ennek a kapzsiságnak és elkeseredettségnek. Még a levegőből is érezte az erős érzelmeket, amiket a város a lakóiban – állandókat és ideigleneseket egyaránt beleértve – gerjesztett.

Taxit fogadott a Stardusthoz, az éjszakai levegőt beburkoló hűvös elenyésző volt a csontjaiban lévő hideghez képest. A sofőr próbált fecserészni, de ennek egyetlen hűvös pillantás elejét vette. Carpenter maga ellenére szemezett a város dekadenciájával, amit útközben látott. Az alapokban a várost átható, szinte tapintható korrupciót érezte.

A becsekkolás egy pillanat műve volt, az éjjeli portást rohadtul nem érdekelte, Carpenter honnan jött, mit csinált ott és meddig akart maradni. Ez Las Vegas volt; a fazont csak az érdekelte, ad-e neki borravalót Carpenter a nehéz munkáért, ami néhány gomb megnyomásából és az ajtókulcsként szolgáló műanyag kártya átnyújtásából állt. Carpenter adott neki egy húszast a fáradozásaiért, és felment a lifttel a 29. emeletre. A húsz dollár, a fegyverre költött százakról nem is beszélve, semmi volt. Ennek a jó tízszeresét is elszórta „Vlad” felkutatására, miután visszatért az életbe. Nem mintha egyáltalán az ő pénze lett volna. Sok titkot megtudott, amíg halott volt. Nem úgy festett a helyzet, hogy a maffiózók nagyon aggódtak volna, hogy egy szellem kifigyeli őket, miközben elrejtik a szajrét vagy beütik a titkos kódjukat az offshore bankszámlájukhoz. De még ha a saját pénze lett is volna, Carpenter minden centet jó helyen érzett volna, ha a végén a célpontja hamukupac lett.

Nagyjából egy perc tökölés után, amíg arra próbált meg rájönni, hogyan is működik a kulcsa, Carpenter bejutott a lakosztályába, majd lezuhanyozott, kék öltönyt öltött, és elindult a kaszinó felé. Este 11-re már a földszinten volt.

A vámpír Sforza az évek során érdeklődést mutatott chicagói „kuzinjai” iránt, ezért Carpenter azt hitte, a családot érintő halálsorozat előbb-utóbb visszahozza. Főleg, ha a vadászokra utaló jeleit vesszük. A vámpíroknak tudniuk kellett mostanra a vámpírvadászokról, és Carpenter kételkedett benne, hogy nagyon örültek a helyzetnek. „Vlad” nem engedelmeskedett, úgyhogy Carpenter végül a terve mellett döntött, amikor a vámpír hollétére utaló nyomra bukkant. Elég egyszerű volt – maga is vérszopónak álcázta magát. Csinálta már korábban is – tulajdonképpen ezt használta, amikor meglátogatta Augustus Klein birtokát, hogy megismerje az alaprajzot, mielőtt eljátszotta volna a nyitányt a vadászok akciójához.

Tudta, hogy kockázatos; néhány vámpír meg tudta állapítani, milyen fajta élőholt volt valaki (pár vadász is tudta). De, mint mindennel, Carpenter úgy gondolkodott, hogy az emberek akkor néznek meg valamit, ha úgy gondolják, hogy okuk van rá. Nem mintha vért kellett volna innia vagy ismernie valami titkos kézfogást mindaddig, amíg ügyelt az alapokra – ne lélegezzen, és ne verjen a szíve. A lényeg a stílus volt. Mintha az ember maffiózó vagy zsaru lett volna; ha megfelelően viselkedtél, az emberek azonnal tudták, mi vagy. És ha volt valami, amiből Carpenternek bőven akadt, akkor az a stílus volt.

Tehát eljátssza a Drakulát, amíg felkelti egy vámpír érdeklődését, és aztán elhinti, hogy Chicagóból jött, és tud valamit a mostanában ott zajló eseményekről. A vérszopó közösség elég kicsiny volt ahhoz, hogy ismerjék egymást, még egy Las Vegas méretű városban is. Aztán Carpenter eljátssza a szerepét, amíg esélye nem lesz, hogy találkozzon a gyilkosával, és visszafizesse a szívességet, amit a fattyú évekkel korábban tett neki.

Carpenter úgy gondolta, magukra hagyhatja a vadászokat nagyjából egy hétre, mielőtt azon kell aggódnia, hogy a kezükbe veszik az események irányítását és belepiszkítanak az aprólékosan kidolgozott terveibe. Ez elég sok időt engedett neki Vegas felderítésére. Miután a Stardustban kóborolt pár órán keresztül, Carpenter folytatta az útját a Stripen. Mielőtt az első éjszaka véget ért volna, Carpenter már nem tudta megkülönböztetni egyik kaszinót a másiktól. A belső kialakításuk különbözött, de az emberek és az elkeseredés mindenütt ugyanaz volt, akárhová ment is. A városban lévő romlás és reménytelenség majdnem elnyomta halálra kifinomult érzékeit.

Napfelkelte előtt visszasietett a szobájába, kimerültsége csak részben volt színjáték, a vámpír által a reggel közeledtével érezhetett fáradtság. Carpenter az élénk érzelmekkel táplálkozott. A Vegast elnyomó sötét feszültség és reménytelenség majdnem kiszívni látszott a lelkéből az életerőt. A napot az alvás megfelelőjével töltötte, megpróbált erőt gyűjteni. Amikor szellem volt, Carpenternek nem volt igazából szüksége alvásra. Elég idő elteltével a lelke kifáradt; akár az élőknek, ilyenkor a pihenés volt a legjobb megoldás. Az ágyon feküdt nyolc órán keresztül, egyik kezében egy .45-össel.

A második éjszaka olyan volt, mint az első, és egybefolyt a harmadikkal, ami átcsúszott a negyedikbe. Carpenter nem ismerte a vereség fogalmát, de az ötödik éjszaka magasságában már hajlandó volt elismerni a kisebb visszaesést. A szerencséje az asztaloknál nem volt sokkal jobb, mint az őrjáratozással. Szerzett egy kis pénzt, de a tendencia az ellenkező irányba mutatott. Carpenter csak egy félmilliót hozott magával kézpénzben, és már a fele elfogyott, amikor belépett Bally’s-ba. Annyira belefáradt a környezetébe, hogy kétszer elsétált amellett, amit keresett, mire végül észrevette.

A Bally’s felügyelője egy vámpír volt. Vagy legalábbis halott volt, de még mozgott. Amikor észrevette, hogy a fazon a blackjack asztal felé tart, Carpenter összeszedte magát, és elkezdte szórni a zsetonokat. Amikor végre megpillantott egy hullát nem érdekelte, nyer-e vagy veszít. Ez egyszer a dolog segíteni látszott a játékban. Néhány százat átforgatott a játékok alatt, de nagyjából megmaradt a kezdőösszege mellett. Vagy megmaradt volna, ha nem segít az előtte álló kupacnak az apadásban azzal, hogy marékszám dobálja a zsetonokat az osztónak és a körben álló kurváknak.

A felügyelő nagydarab fickó volt, túl közel ülő szemekkel. Fél óra múlva meredten nézte Carpentert, végül odaőgyelgett hozzá.

– Jól érzi magát ma este, uram? – kérdezte Kancsal, közönyösnek próbálva tűnni.

Carpenter lenézett az eredeti méretéről harmadára apadt zseton halomra. Mínusz három lepedő harminc perc alatt.

– Természetesen, Jó, hogy egy kicsit pihenhetek végre, tudja?

Kancsal bólintott.

– Hát persze. Ne késlekedjen szólni, ha volna valami, amivel még kellemesebbé tehetjük az itt tartózkodását.

A fazon úgy tűnt, mint aki valamilyen jelt akar adni Carpenternek, de Carpenternek fogalma sem volt, mi lehetett az. Valamelyik szó vagy kifejezés valami kód volt? Honnan a tökömből tudnám, gondolta Carpenter. Kissé bólintott, és megpróbált úgy tenni, mint aki megértette az utalást, akármi is volt az.

A felügyelő egy másodpercig meredt még rá, majd elsétált, egy alkóv felé véve az irányt. Carpenter nem tudta, hogy most követnie kellene-e, vagy mi van. Aztán arra gondolt, hogyha ott ácsorog egész éjszaka a blackjack asztalnál, kurvára nem jut válaszokhoz. Befejezte a kört, nagyot kaszált, és megmondta az osztónak, ossza el a nyereményét közte és a többi játékos között.

Carpenter követte a felügyelőt a boltíven át. Sötét volt; mintha kialudtak volna a fények. Baj lehetett volna, ha Carpenternek fényre lett volna szüksége a látáshoz. Folyosó ment egyenesen vagy öt méteren át, majd elkanyarodott balra. A baloldali folyosóban két ajtó volt. Mindkettő zárva volt, és nélkülözött bárminemű azonosító címkét. Na jó, lehet, hogy mégsem kellett követnie a fazont. Carpenter úgy döntött, benéz még a sarok mögé. Ha az nem segítene, akkor visszamegy játszani vagy lehet, hogy a szobájába. Egy pillantás a sarkon túlra nem fedezte fel a kis kancsal barátját. Elfordult, hogy visszamenjen, és hirtelen százhúsz kiló rútság vágta neki a falnak. Carpenter meglepődött, de a halott reflexei azonnal reagáltak. A fazon túl gyors is volt. A jobb keze Carpenter torkát fogta, és a másik keze elkapta Carpenter jobbját, mielőtt az előhúzhatta volna a pisztolyát a hónaljtokjából.

– Na jól van, haver – mondta Kancsal, ívelt felsőajka mögül kivillanó szemfogakkal. – Ki a faszom vagy te? – Mindkét kezével megszorította, hogy mutassa, ő mindent komolyan gondol.

Carpenter szeretett volna rájönni, honnan a fenéből került elő ez a fickó. Mintha csak előugrott volna az árnyékokból. Ennek a rejtélynek még várnia kell azonban. Ha Kancsal keménylegényt akart játszani, akkor Carpenter belemegy a dologba. Bal kezével kipattintva az öltönyzsebéből elővett borotvát, azt a vámpír nyakához emelte. Hűvösen a pribék szemébe meredve megszólalt:

– Én vagyok az a fickó, akivel nem akarsz baszakodni. Akkor most elengedsz, vagy ragaszkodsz a kolumbiai nyakkendőhöz?

Kancsal lepillantott a beretvára, kezeit nyugton tartva.

– Azt hiszed, aggódom valami kurva buzi borotva miatt?

Carpenter elvigyorodott, hosszú idő óta először érezve magát életben.

– Bízz bennem, faszkalap! Még azt sem akarod, hogy megcirógassam ezzel a nyakadat.

Akárcsak mindig, az döntött, hogy ki volt a tökösebb. Kancsal még pár másodpercig játszotta a keményt, de mindketten tudták, hogy elengedi. Végül még egy utolsó szorítás után a felügyelő elengedte a nyakát meg a csuklóját és hátralépett. Carpenter eltüntette a beretvát a zsebében, és műsort csinált a ruhája megigazításából.

– Ne hidd, hogy csak úgy hagyom, hogy elsétálj, seggfej – mondta Kancsal, ahogy a fények visszatértek.

– Dehogynem – válaszolt Carpenter. Valaki nézi őket a videokamerákon keresztül, és kapcsolgatja a fényeket? Carpenter rájött, leszarja, hogyan csinálta Kancsal a fénytrükköt. Gyorsan kezdett belefáradni a játékba. A felügyelő olyannak tűnt, aki megnehezítené a dolgát, csak mert megteheti. – És tudod miért? Mert nem vagy olyan hülye, mint amilyennek kinézel. Azért vagyok itt, hogy szórakozzak, és eljuttassak valakinek egy üzenetet. Ha ezért keresztbe akarsz tenni nekem, akkor azon kapod magad, hogy a szemed helyett a golyóiddal próbálsz nézni.

Kancsal szeme összeszűkült.

– Baszd meg, faszkalap! – Majd a folytatás, amire Carpenter várt: – Milyen üzenetről beszélsz? Kihez?

–  „Kinek”, te kurva idióta. Nem mintha bármi közöd volna hozzá, de a fazont Sforzának hívják.

Ahogy még tovább szűkült a szeme, egyértelmű volt, hogy Kancsal tudta, kire utal Carpenter.

– Aha. Miért is nem mondod el nekem az üzenetet. Majd én elintézem, hogy eljusson hozzá.

– Olyan hülyének tűnök, mint te, te balfék? – Carpenter észrevette, hogy a fazon lenyugszik, ahogy a hagyományos maffia szópárbaj került elő. A sértést sértéssel hárítani, nem fukarkodni a káromkodással, és belefűzni egy kis hasznos információt is, ha alkalom nyílik rá. – Egy kaszinófelügyelőként dolgozó szarházinak kellene a részleteket elmondanom?

– Ha az üzeneted olyan kurva fontos, akkor miért a pénzt szórod itt ahelyett, hogy vele társalognál?

– Az hogy miért, az nem a te kurva dolgod, azért!

– Tudod, mit gondolok? Hogy ez az egész egy nagy kamu.

– Érdekes, ugyanez jutott eszembe, amikor rád néztem. – Carpenter visszaindult a kaszinóba, megállva a boltívnél. – Ha nem hiszel nekem, rendben. Semmi takargatnivalóm nincs. És ha most nincs ellenedre, harapok valamit, és a dolgommal törődöm.

Ezzel Carpenter átsétált a játéktéren, és ki a főbejáraton. Ez nem pont a terv szerint ment, de nem igazán érdekelte, hisz-e neki a fazon, mindaddig, amíg az eredmény az, hogy „Vlad” felkeresi őt.

Carpenter rádöbbent a ballépésére a Stardust felé haladva. Még ha vámpírnak is gondolta őt Kancsal, a sörtéjük rávilágított, hogy Carpenter nem a legbarátságosabb fajta. És bár Carpenter elég biztos volt benne, hogy az üzenetet átadják, „Vlad” Sforza tiszta hülye lenne, ha ezek után személyesen ellenőrizné. Carpenter túlságosan hozzászokott már, hogy egyedül dolgozzon. Csak azért, mert ő mindent egyedül csinált, még nem dolgoztak feltétlenül így a többiek is. Ha én lennék a helyében, hoznék pár havert magammal, és elvinném kocsikázni. Ha minden stimmel, semmi baj nem történt. Egyébként, bassza meg.

Maxwell Carpenter látta, hogy nagyon kurva okosnak kell lennie, ha ebből ki akar keveredni.